A cégutódlás, a generációváltás kellős közepén lévő cégeknél gyakran előjön egy jelenség, aminek a pszichológiája is érdekes.
Adott egy cégvezető, az alapító cégtulajdonos, aki 25 évvel ezelőtt megragadott egy lehetőséget és vállalkozásba kezdett. Nagyon ügyes volt, nagyon jól tárgyalt, jól mozgatta a kapcsolatait és szép lassan egy stabil céget épített fel. Egyre izgalmasabbá vált számára ez az egész és nem állt meg, hanem egy egész birodalmat, akár egy komplett cégcsoportot hozott létre 15-20 év alatt. A hozzá kötődő stabil kapcsolatrendszernek köszönhetően folyamatosan tudtak fejlődni, vagy a válságos időkben szinten maradni.
Szép lassan azonban a cégtulajdonosunk elkezdte unni a cégvezetést, elege volt, hogy kontrollálni kell az embereket, elege volt abból, hogy rákérdezzen, hogy ki mit csinált. Szép lassan elkezdett kiégni.
Mindeközben adta magát a lehetőség, hogy a gyerek is a cégben dolgozzon. A gyerek is ügyes, tanult, kijárta az iskolákat és nagyon jól látta a cégben lévő hiányosságokat, amit el is mondott az apjának, sőt megoldási javaslatot is tett mellé. Itt kettéválik a történet. Vannak azok a cégek, ahol az apa elfogadja ezeket a javaslatokat és hagyja érvényesülni a “gyereket” és vannak olyanok, ahol az apa kritikának veszi és elutasít minden segítő szándékot. Ő tudja, mit kell tenni, hiszen eddig is tudta. A “gyerek” itt vagy feladja, vagy szisztematikusan szép lassan elkezdi kijavítani a hibákat, elkezd rendszert kialakítani. Ez addig jól is szokott működni, amíg gyakorlatilag egyetlen ember marad a cégben aki NEM tartja be az új szabályokat. Ő pedig nem más, mint az alapító cégtulajdonos. Ő nem érti, miért kell értekezleteket tartani ahelyett, hogy dolgoznának az emberek, hogy miért kell vállalatirányítási rendszer, amikor eddig ment enélkül, stb.
Eljön az a pont, amikor ő maga lesz a fejlődés gátja, sőt mintha szándékosan keresné a konfliktusokat, ahol megmutathatja, hogy ő a tulajdonos.
Sok ilyen cégvezető olyan személyiséggel rendelkezik, akinek szüksége van a változásra, az alkotásra, az izgalmakra, az élményekre. Pont azért tudta felépíteni a céget. Csakhogy ezt megunta és nincsen más cél, nincsen más érdemi “játszótér”, minden ingerküszöb alatti, ami a cégben történik. Egy-egy konfliktus által még érzi, hogy él, de gyakorlatilag teljesen kiégett. Ilyenkor az utódok, akik vezetik a céget, a hajukat tépik, mert a legváratlanabb pillanatban avatkozik be a cég életébe és szegi meg az összes szabályt.
A cégutódlások során nagyon fontos az alapító tulajdonosnak találjunk valamilyen célt a cégben, a cégen kívül, amit építhet, ami izgalmas, amiért harcolni kell. Ő ezt tudja, ezt tanulta meg. Ha nem küzdhet nem érzi jól magát, márpedig a cégért már nem kell küzdeni.
Segíteni kell neki “küzdőteret” találni!